4. fejezet

1. fejezet


Sírok, ha látom, hogy veled terveztem a jövőmet.
Sírok, ha látom, hogy veled akartam leélni az életemet.
Sírok, ha látom, hogy beléd temettem az összes reményemet.
Sírok, ha látom, hogy én szerettelek téged.

Egy kósza hajt tincset eltűrt az arcomból. Egyik kezével a hátamat simogatta, másikkal a csipőmmet fogta és húzott magához közelebb. Én két karomat nyaka köré fontam és vártam, hogy megtörténjen a csoda.
- Te, hogy lehetsz ennyire kétszínű? – kiabált velem Miranda. – azt hittem barátok is lehetünk.
- Állj le. – engedett el Taylor és ment oda hozzá. – Miranda kérlek, nyugodj le. Ez nem az, aminek látszik.
- Nem az? Akkor micsoda? – kiabált vele a lány. – Akkor minek hívtál el, hogy jöjjek el veled? Nem is törődsz velem egész este, csak vele. – kezdet el sírni a lány. – Most meg ez. Egyébként is Ian már keress jobb, ha bemész. – nézett gúnyosan rám. Rá jöttem, hogy ott hagytam, és ha ez kiderül nekem végem, van. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy Iant megtaláljam.
- Szia. – köszöntem el Taylortól és mentem be a hatalmas terembe. Nem tudom, mi ütheted belém, én nem ilyen vagyok. Csak talán… mást várok az élettől, nem Ian mellet szeretnék meg öregedni. Anya meg apa15 éves koruk óta szeretik egymást. 35 éve házasok. Iannel tudnék annyi ideig együtt lenni? Hisz már annyiszor megcsalt. Jó nekem ez így? Talán igaza van mindenkinek? El kéne hagynom? Szeretem egyáltalán? És ő? Boldog lehetnék vele? Vagy inkább más kéne? Mást szeressek? Ne őt? Sok-sok nehéz kérdés. Tanácstalan vagyok. Talán Mrs. Lautner szeretnék lenni? Nem tudom, ami ma este történt annyira más volt, varázslatos és csodálatos érzés. Igazán akartam? Vagy csak a hév miatt? De már soha se tudom meg, hogy milyen lett volna, hála Mirandának… Amikor megláttam Iant kicsit, meg ijedtem. Közelebb mentem hozzá, ő nem szólt semmit csak meg fogta a kezemet és elkezdted kifele húzni a kocsihoz. Amikor oda értünk, beültettet. Ő is beült, elkezdett vezetni. Csak úgy szeltük az utakat. Ian, egy kanyargós földúton bekanyarodott. Még 10 percen keresztül mentünk, amikor egy barátságos kis faház előtt állt meg. Kiszálltunk az ajtónál közelebb húzott magához és csak ennyit suttogott – szeretlek. – nem értettem ezt az egészet, nem kiabált velem, hogy hol voltam, hanem inkább, kedves. Egész este ilyen volt velem, mi a fene történt Iannel?
Kinyitotta az ajtót és bevezetet. Egy kisseb nappali volt, kandallóval, fehér bőr kanapé is volt, meg egy tv. A konyha csupa báj volt. A fürdő egyszerűen mennyei. De akkor megláttam a hálószobát egyszerűen csodálatos volt. Kovácsolt fa ágy, gyönyörű fehér falak. Az egész egy szerelmes kuckó volt. Csak ezt valahogy nem értettem. Miután mindent láttam Ian megfogta a kezemet és kivezettet a teraszra. Egy kis asztal meg volt terítve, gyertyákkal meg mindennel. Az ételek ki voltak szedve mellette egy kis asztalon.
Mikor meg vacsoráztunk Ian így szólt.
- Tudod Mandy… tisztába vagyok azzal, hogy ma este kivel voltál. De… nem haragszom, mert megbízok benned. Te soha sem lennél képes minden nap úgy a szemembe nézni, hogy mással hemperegsz. – mondta cinikus hanglejtésben. – aj, Mandy szívem túl vak vagy… De nekem ez így pont jó. – fájtak a szavai, mert nem értettem. Ide hozott, eddig kedves volt. De most? Újra régi Ian…
- Ian… mit akarsz tőlem? Nem tetted elégé tőnkre az életemet? Meddig akarsz velem játszani? Addig csinálod ezt, hogy a végén nem foglak már szeretni. Nekem is van szívem. – törtem ki, a könnyek marták szemeimet.
- Drága kicsi Mandy… Annyira butus vagy, nem tudnál elhagyni. – mondta.
- Ian… minek hoztál ide? – kérdeztem már-már egy-egy könnycsepp kíséretében.
- Volt egy tervem… De én inkább a hálószobába folytatnám… - kacagót fel. – ha érted mire gondolok.
- Ian… ne… most ne. Kérlek.
- Rendben, akkor kérlek, mond el mi is történt közted és Taylor ficsúr Lautner között? – húzta fel a szemöldökét.
- Tudd meg semmi! Én nem te vagyok! Tűrtem, hogy eddig állandóan megcsalsz… De nem, most már nem fogom. Ian… vége. Vége van! – kiabáltam vele, de a végére lehalkultam.
- Óh, Mandy Hamilton szakít? Ő szakít? Most viccelsz? – mondta ingerülten. – Most már tudom! – kiabált fel.
- Mit? – kérdeztem cinikusan.
- Azt… te szemét! Hát persze A kis Mandy Hamilton beleszerettet a kis ficsúrba…- ordibált velem.
Aztán… felpofozott. Akkora erővel, hogy a másik pillanatban már a földön feküdtem. Hirtelen elkezdtem zokogni. Nem tudtam mit csinálni csak ott feküdtem és vártam…
- Ian, hol vagyunk? Mond meg… - suttogtam.
- L.A külvárosának az erdőjénél. Chh…

***

Ian pár órával később lefeküdt aludni, én még mindig a kanapén feküdtem. Nem tudtam mit csinálni ezért, az én Maci barátomnak írtam egy smst…
Megkértem, hogy szóljon Taylornak. Leírtam, hogy hol vagyok. Hogy néz ki a ház, és Ian kocsija. Válaszul csak annyit kaptam, hogy sietünk. Arra következtettem, hogy ide jönnek értem. Remélem Ian még aludni fog.
Fel keltem a földről, és csináltam magamnak egy szendvicset, és öntöttem magamnak egy pohár tejet. Lassan megfalatoztam és kimentem a kertbe. Csodás hely volt, de Ian mindent tönkre tett…
- Hát te mit csinálsz? – szólalt meg a hátam mögül Ian.
- Azt, amit te soha se fogsz. – köptem oda neki, nem érdekelt. Tudtam, hogy képes lesz még egyszer megütni de nem érdekelt, most nem.
- Szóval így állunk. – kezdet el közelebb jönni hozzám. Két karomat megragadt és erősen kezdte szorítani. Másik kezével a hajamat tépte. Megpróbáltam hátrébb lépni de nem sikerült. Elengedte fürtjeimet és erősen pofon vágott, újra és újra. Sírtam, fájt mindenem. Ismét a földön voltam, amikor Ian, fel rángatott és teljes erejével ellökött. Fájdalmasan értem földet. A kezemet beütöttem egy kisebb kavicsba, és a kezem elkezdett vérezni. Ian kajánul elkezdett vigyorogni. Fel állított és megpróbált megpofozni, de valaki lefogta a kezét…